A császári palotát már Tokióban sem sikerült megnéznem, épp zárva volt valami rendezvény miatt. Bejártam az egész kertjét, majd kívülről több kilométert gyalogoltam a bejáratot keresve, közben elered az eső. Feladom, hazaindulok. Hazafele megvan a bejárat, de zárva. Elment vele egy fél napom, mérges vagyok.
Kiotóban is elmegyek a Császári palotához. Nagy park, kilométereket gyalogolok, keresem a bejáratot. Zárva. 16:00-kor zárt, én 16:20 körül értem oda. Elment vele több óra. Megint mérges vagyok. Másnap megint megpróbálkoztam a palotával, de csak azért, mert tudom, hogy kötelező program itt Kiotóban és mert a második szállásom lábánál fekszik. Újra legyalogolom az előző nap megtett kilométereket. Sétálok a parkban és észreveszem, hogy milyen gyönyörű cédrusok és egyéb, filmbe illő fák között sétálok. Tegnap is itt sétáltam, észre sem vettem. Kicsit elgondolkodom ezen…
Megvan a bejárat. Felveszem a 429-es visitors kártyámat és gyorsan túl akarok lenni rajta. Nagyon szépen ki van jelölve egy út, táblákkal, kötelekkel. Öt részre van osztva, ezeken vezet végig a számozott út. Fotózok párat, de tényleg csak kötelezőből. Nagyon szépek az épületek, rendben vannak tartva, mintha frissen lennének mázolva, az egész környezet szemétmentes, tiszta. Esküszöm, még egy falevelet sem engednek leesni. Imádom a cserepeken a mintákat, igazából minden jól néz ki, valamelyik arannyal van borítva. Körbefutom a Route 1-2-3-4-et kb. 15 perc alatt. Alig olvasok el néhány táblát. Oké, itt voltak a ceremóniák, itt meg ez történt bent, blablabla. Aztán odaérek a Route 5-höz. Minden bejáratnál van egy öltönyös, hát én “múzeumsegítőnek” hívom őket, de egyáltalán nem negatív értelemben. Egész nap ott állnak a múzeumokban, kertekben, szentélyeknél és ha szükséges, irányítják a turistákat, meghajlással köszöntenek és mikor elmész, megköszönik, hogy jöttél. Az 5-ös állomásnál mikor meglát az úr, hirtelen angolra vált, egyedül vagyok. “Enjoy everything, please!”. Megköszöntem. Ekkor még nem értettem a mondat valódi súlyát. Élvezem persze az egészet, azért jöttem (nah jó nem azért, csak kötelezőből fotózni). Körberohanok, fotózok, hogyne. Aztán beléptem a kertbe és elakadt a szavam. Futottam végig a telefonommal és a kezemben volt most is, kattintásra várva, szinte már oda sem néztem, amikor fotóztam. De itt felemelve maradt a kezem és tényleg nem jutottam szóhoz. Ezt a gyönyörű kertrészletet láttam.
Nem tudom, a fotó visszaadja-e, amit valóban láttam. Gyönyörű, precíz, gondos, tiszta kertrészlet, amiből árad a harmónia. Sosem éreztem még ilyet valami láttán. Mentem egy kört a kertben. Lélegzetelállító volt, még így a borús időben is. Fotóztam. És akkor visszajött az úr és elmondta mégegyszer: “Enjoy EVERYTHING, please!” És kért, hogy hallgassam a vizet is. És akkor meghallottam a patak csobogását. Ott álltam vagy 8 perce, gyönyörködtem a tájban, de észre sem vettem, hogy a pataknak hagja van, vagy hogy egyáltalán van patak. Kihulottak a könnyeim. Annyira szimbolikusnak éreztem. Rohanok állandóan, keresem a harmóniát, közben többször elmegyek mellette. Hosszú percek óta itt álltam a kertben és azt hittem megtaláltam valami nyugalmat, persze az igazi harmónia eggyel hátrébb volt. De megleltem. Egy pár percre belehelyezkedtem. Csak néztem a kis hidat és bőgtem. Nem érzékeltem a körülöttem mászkálókat pár percre. Végre egyszer valami nagyon fontosra figyeltem. A megtalált harmóniára. És élveztem…
Hát ennyit arról, hogy puffogva nekiindultam japán császári palotát nézni. Ezt a pillanatot nagy kár lett volna kihagyni! Meg kell tanulnom mindezt. Három hónapja utazok és leginkább csak rohanok. Még egy város, még egy program, jaj siessünk, újabb szállás, újabb repülőjegy. Lassítani kell, mert elveszem magamtól az utazás és az egyedüllét örömét. Sokat kell még tanuljak. Ha ezt nem tanulom meg itt és most az úton, talán soha többet nem lesz rá lehetőségem.…
Közben, hogy el ne felejtsem a kertben érzetteket, leülök a Császári palota kertjében egy padra, előveszem a laptopom, bekapcsolom. A bejelentkezésnél megjelenik egy jin-jang jel. Több, mint egy éve használom a gépem és nem emlékeztem erre a jelre…Itt a harmónia előttem. Csak észre kell vegyem!
Jó, ha az ember szerez ilyen harmonikus pillanatokat az úton, viszont nem lehetek mindig úton, egyszer haza kell menni és akkor is meg kell majd találni és tartani a harmóniát. Nehéz tanulási folyamat...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
