Hát(I)zsákkal világgá mentem

Jó pasiért, nőért nem utazunk 200km-t, tartja a mondás. Képtelenségnek tűnhet viszont az is, hogy 200 km-t buszozzon az ember egy vacsoráért, de ha arról van szó, hogy hónapok óta eljött Magyarországról, ráadásul finnyás és az indonéz, illetve a vietnámi kaján csak sínylődik, akkor igen is van értelme. Én a nevezetességek, természeti csodák miatt utazom általában egy-egy városba, Nha Trangba viszont csakis Vietnám egyetlen magyar étterme miatt látogattam. Több helyen olvastam a magyar férfiról és történetéről, aki az egyetlen magyar éttermet üzemelteti az országban, az amúgy csodás tengerparti kisvárosban. Kíváncsi voltam a történetére és az étteremre persze, így egy jó ebéd reményében, nekilódultam a tengerpartnak.

Zoltán kis Magyarországa (Zoltan’s Little Hungary, cím: 92/42 Hung Vuong Street, Nha Trang, Vietnám) egy szűk, a tengerparttól kb. 2 utcányira található. Nem lehetett volna eltéveszteni, azonnal szíven ütött a piros-fehér-zöld felirat és hát Zolit sem volt nehéz felismerni a vietnámiakkal teli utcában. Épp az étterem előtt ülve várta a vendégeket. Láthatóan nagyon örült nekem vagy csak hogy vendége érkezett, de ez mindegy is volt, mert nagyon szívélyesen fogadott. Az étterem akkor épp üres volt, amit én egyáltalán nem bántam, mert egy kis nyugalomra és egy jó magyar nyelvű beszélgetésre vágytam.

Az asztalokon a Balatont és a Dunakömlődi Halászcsárdát idéző piros-fehér kockás abrosz, a falon hímzett házi áldások, magyar kártya a tükrön, felállított bogrács a sarokban, magyar pezsgős üvegek, egy Magyarországról szóló képeskönyv az asztalon, felakasztott magyar zászló és amerre nézel unicumos üveg vagy pohár. Beléptemkor Zoli azonnal meg is kérdezte, szeretem-e az Unicumot, de válasszak előbb kaját és egyek előbb csak nyugodtan – mondta. Viszont azzal fenyegetett, hogy a válaszomnak lesz még a nap folyamán jelentősége. Az étlapon CSAK magyar ételek szerepelnek, amit Zoli egytől egyig maga készít, bár nincs szakács végzettsége. Olyan fenséges magyar ételek közül válogathatunk, mint a hurka-kolbász, a lecsó, a pörkölt, a csirkepaprikás, a gulyásleves vagy a lángos. A receptjei nagy része a szüleitől, nagyszüleitől származnak. Én egy disznógulyásra neveztem be, amit kis bográcsban, 3 szelet friss kenyérrel és egy kis erőspaprikával tálalt. Istenem, otthoni ízek! Mondanom sem kell, hogy isteni volt. Olyan volt, ahogy az a nagy magyar gulyáskönyvben meg van írva. Közben a magyar rádióban magyar zene szólt, Charlie épp azt énekelte, hogy:

„...Ez egy nagyon furcsa szombat délután/Egy lány kitől elválaszt egy fél világ,/Néhány nap és az óceán...Millió ember az utcán,/Látom már, ez egy egész más világ./Mindenki rohan valahová...”

Hát nagyon együtt éreztem Charlie szavaival. Amúgy szombat volt és a „lány, akitől elválaszt a fél világ”-on kívül minden stimmelt a dalban. Majdnem elsírtam magam. Ekkor másfél hónapja voltam úton és először fogott el a honvágy. Megható, kellemes pillanatok voltak.

Zoli udvariasan megkérdezte, hogy leülhet-e mellém. Mi az hogy?! Nagyon is! Alig vártam, hogy két értelmes szót váltsak valakivel magyarul.

Sokat beszélgettünk Magyarországról, a kajákról, élettörténetéről és az igaz barátokról. Bár én csak pár hete voltam távol a barátaimtól, osztottam Zoli azon véleményét, miszerint az igaz barátságokat a távolság nem öli meg. És hogy az igaz barát 1 év múlva is az lesz. Mindketten meséltünk megélt, szomorú tapasztalatokat barátoknak nevezett, hozzánk közel álló emberek lemorzsolódásáról, de alapjában véve nem szomorkodtunk, vidám hangulatú esténk volt.

És ha ez nem lett volna elég, jött az Unicum. Zoltán egyszer csak két Unicummal teli pohárral tért vissza (nagyon kevesen tudják, a Jagermaistert és az Unicumot hűtött pohárban illik kihozni, nah ő tudta!) és elmondta, hogy nála az a szabály, hogy aki belép az étterme ajtaján és magyarul szólal meg, kötelezően meg kell innia vele egy pohárral. Nem kifejezetten szeretem az Unicumot, de bármit hozott volna, szívesen megiszom vele, annyira kedvesen és szívből hozta.

Abszurdnak tűnhet, de Zoli korábban hivatásos katonaként, majd bűnügyi nyomozóként dolgozott, de volt merülésvezető búvár is Egyiptomban és Kambodzsában. Válása után egy napon rájött, hogy már csak a családja és a barátai kötik Magyarországhoz. Egy téli hideg decemberi napon, egy év után hazalátogatott. A hideg idő annyira megviselte, hogy egy hétig nem ment ki a lakásból - mesélte. Akkor eldöntötte, hogy csak is olyan helyre költözik, ahol egy strandpapucsban és egy rövidnadrágban el lehet lenni egész évben. Hát Vietnám az valóban telitalálat ebből a szempontból. Hat éve költözött végleg Ázsiába, előbb két évet Kambodzsában töltött, majd Vietnámban telepedett le, hogy saját éttermet tudjon nyitni. Az étterem megnyitása nem volt sétagalopp, két évébe tellett. Bátor vállalkozásnak tűnhetett, nulla vendéglátós tapasztalattal. Sokszor vannak nehézségei, például az egyes alapanyagok beszerzésével. Vietnámban például nincs tejföl, így ezt is maga készíti, a piros fűszerpaprikát és a Vegetát pedig otthonról hozatja. Az étterem jól működik. Elmondása szerint sok orosz jár hozzá, de a vietnámiak is szívesen megfordulnak nála és hát magyarok is előszeretettel látogatják. Egyik legjobb barátja helyi. Mesélte, hogy olyan helyen él, ahol csak vietnámiak laknak, mára teljesen beilleszkedett közéjük.

Érdekes ember, nagyon jó a kaja, szívet melengető, magyaros a környezet.  Öröm volt megismerkedni azzal az emberrel, aki egyedüli magyarként megpróbálja a magyar gasztronómiát megismertetni Vietnámmal. A maga nemében Zoli egy Unicum. :-)

Nem tudom, az Unicum vagy a jó gulyás és a jó társaság hatására, de boldogan és mosolyogva indultam haza. Nekem abszolút megérte 200 km-t utazni. Melegen ajánlom másnak is. (Nah de nem olyan melegen, mint ahogy a másnapi utazásom sikerült, de erről egy következő cikkben itt.)