Hát(I)zsákkal világgá mentem

Észak-Vietnám, Sapa (ejtsd: szepa). Az 1500 méter magasságban húzódó völgy 300km-re van Hanoitól. Ha egy kicsit nagyobbat köpünk, akkor már Kína, de alapjában véve Vietnám egyik legészakabbi részén vagyunk és nem köpünk. Hajnali 6-kor, egy egész éjszakán (8 óra) át tartó alvó buszozás után érkeztünk a fővárosból, az elsőre rettentően hidegnek, párásnak, ködösnek és meglepően turistásnak tűnő településre. Nem jártam szinte olyan vietnámi városban az elmúlt hetekben, ahol legalább egy táblán vagy turistairodában ne láttam volna a szinte már a retinámba égett zöld lépcsős rizsteraszokat. Nem volt kérdés, hogy megnézem. Itt található a Fansipan, az ország legmagasabb hegye (3143m) is.

A hely végül mint kiderült, messzemenően több, mint csodálatos rizsteraszok összessége. A hegyek olyan etnikai csoportnak adnak otthont, mint a hmong, a dao, a giáy, a pho és a lu. Ezek a törzsek a mai napig földműveléssel, leginkább rizstermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Bár van iskola a hegyekben, sokan írni és olvasni sem tudnak. Amerre a szem ellát lépcsős rizsteraszok, szabadon szaladgáló kecskék, libák, tyúkok, kiscsibék, malacok.  A völgy központja Sapa, ahova a turisták a buszaikkal érkeznek. A hely tele vadonatúj  vagy épp épülő szállodával és boltokkal, elég szürreális látvány, szinte már európai. Innen helyi idegenvezetőkkel mennek tovább az érdeklődők, általában több órát sétálva, majd a völgyben fapados, szinte helyi körülmények között alszanak. Mi is így tettünk.

Egy helyi, angolul jól beszélő, népviseletbe öltözött lány (aki elmondása szerint írni, olvasni nem tud) volt a túravezetőnk. Hirtelen a semmiből előbukkant, majd már rögtön a túra indulásakor mellénk szegődött 4-5 népviseletbe öltöztetett kisgyerek és 4-5 idősebb helyi hölgy. Az idősebb hölgyek hátukon nagy kosarakat cipeltek, fülükben sok és nagy fém karika fülbevaló. Szerintem a korukat jelezte, mert minél idősebbek voltak, annál több karika volt a fülükbe. Jópofának tűnt, hogy jönnek velünk, bár nem nagyon értettük a szerepüket, leginkább marketingfogásnak gondoltam. Angolul egyébként az idősebb hölgyek is beszéltek, legalábbis ezt hittük, de később rájöttünk, csak pár mondatot tanultak be, de nem értik a rá kapott válaszokat. Rendszerint megkérdezték, hogy honnan jöttünk vagy hogy hány évesek vagyunk, de igazából bármit mondtunk, ugyanaz volt a reakció. Szórakoztató volt a turizmusért tett áldozatuk. Volt egy nagyon aranyos, 6 év körüli kislány, Zé-nek hívták, aki már az első pillanattól szimpatizált velem, kiválasztott és valahogy mindig mellém keveredett, vagy bevárt. Nem szólt soha semmit, csak mellettem volt mindig és ha ránéztem, mosolygott. Hosszú fekete copfos haja, csodaszép zöld hímzett szoknyája és ugyanilyen felsője volt, amiről kis zörgő, csilingelő gyöngyök és díszek lógtak le. A szoknya alatt azért volt egy hosszúnadrág biztos, ami biztos alapon és cipő helyett papucsot viselt a koszos kis lábán. Amúgy az idősebbek nagy része is műanyag, sokszor szakadt papucsban volt döbbenetemre.

Ahogy elindultunk, felszállt a köd és elkezdődött a forróság. Az utazási irodában elfelejtettek szólni, hogy ez nem olyan „elmegyünk a rizsteraszra busszal és megmutatjuk őket a buszablakból„ hanem az a „35 fokban 12 kilométert meredek hegyen fel-le mászós", 3 órás túra lesz. Ha ezt tudom előre, akkor ennek megfelelően csak kevés cuccot viszek. A helyszínen már mondták, hogy azt javasolják, pakoljuk ki a táskánkból a felesleget és csak egy váltás ruhát vigyünk, másra úgysem lesz szükségünk (tényleg nem is volt). De akkor már nem akartam otthagyni az elhozott dolgaimat, pláne nem a számítógépemet és így egy kb. 9 kg-os hátizsákkal, egy pulcsival és egy bőrkabáttal vágtam neki az útnak. Mondanom sem kell, hogy a nemlétező testrészeimről is patakokban folyt a víz. Szóval a „rutinos” magyar „hegymászó” lány laptoppal és pokróccal, bőrdzsekiben vágott neki a hegyi túrának, nyáron. Well done!

A hegyoldalak sokszor meredekek voltak és nagyon sok helyen vizes, csúszós. Útközben háromszor is úgy gondoltam, hogy seggel előbb leérek, de nem jött be. Többször megcsúsztam és akkorákat estem, hogy a völgy is beleremegett. Az első esésem után Zé, a 6 éves serpa kislány mindig elém ment a meredek szakaszokon és nyújtotta a kezét, hogy fogjam meg, majd ő segít, hogy ne csússzak meg és papucsos szökkenéseivel mindig mutatta, hova lépjek. A második esésem után már egy idősebb hölgy is csatlakozott és egyikük a jobb kezemet, másikuk a bal kezemet fogta. Magyar hegymászót a törzs két tagja, egy 6 éves kislány és egy 65 éves idős hölgy támogat le a hegyről. Nem mondom, hogy nem szégyelltem magam. Mondjuk én javíthatatlan vagyok, mert így is elestem. :-)

Gyönyörű tájakon barangoltunk, alig lehetett betelni a látvánnyal.  A kísérőink végig velünk voltak, segítettek minket útközben és a hegyen szedett friss páfrányból szívkoszorút vagy állatfigurát hajtogattak nekünk. A faluba leérve eljött az igazság pillanata, kiderült, valójában mi volt a célja a helyi túravezetőinknek. A nagy hátikosarakból előkerültek a hímzett pénztárcák, párnahuzatok, sálak, fülbevalók és karkötők és nem kicsi lelkiterror közepette kérték, hogy ha már végigsegítettek minket a hegyen, vegyünk tőlük valamit. Elég sokat kértek a portékákért és elég erőszakosak voltak. A gyerekeket és őket is sajnáltam nagyon, de nem tudtunk mindenkinél vásárolni. Amúgy a túra során végig jellemző volt, hogy 2-6 éves gyerekek jöttek oda hozzánk betanult angol mondatokkal, hogy vegyünk tőlük fonott karkötőt, mert nagyon olcsó és vigyük haza ajándékba. Már-már unalomig ismételgették a betanult angol mondatokat. Mindehhez kiskutyaarcot vágva. Nem "szép", hogy erre nevelik már a kicsi gyerekeket is, de igazából megértem őket. Mi turisták, viszont nem tudunk a hegy összes szegény gyerekén segíteni és a harmincadik gyerek után, már nem is volt annyira aranyos.

Kb. 2 óra gyaloglás után elérkezett az ebéd ideje. Mondta a túravezetőnk, hogy akkor most egy kisfaluba megyünk az étterembe. Sejtettem, hogy itt az étterem szó értelmét fogja veszíteni, de mikor megláttam, hogy hol fogunk enni, csak nevettem. Nagyjából már hozzászoktam a 20 napos vietnámi tartózkodásom alatt, hogy itt kicsit más a higiénia és az evés-kultúra. Ne szépítsük, az étterem gyakorlatilag egy pajta volt. Rengeteg turista zsúfolódott be, de legalább a kaja jó volt. A szokásos vietnámi menüt adták: sült rizstésztába tekert zöldségek, tofu, párolt zöldségek, csirkehús, rizs és szójaszósz, desszertnek pedig ananász. Csak az italért kellett fizetnünk (20.000VDN volt egy 2dl-es dobozos Lipton tea és ugyanennyi volt egy 1,5 l-es ásványvíz), ami szuperül hűtve volt.

A kaja után többen kipurcantak, (pedig 10-en, csak fiatalok voltunk a csoportban) és miután megtudták, hogy még legalább egy órát fogunk sétálni a délelőttihez nagyon hasonló terepen a szállásig, akkor ketten is szóltak, hogy ha van más opció, ők azt választanák. Motoros taxi vitte őket így a szállásra. Én is hulla fáradt voltam, a táskám is nehéz volt, meleg is volt, de hát ezért fizettem be a túrára. Hát mentem. Nem bántam meg. A lépcsős rizsteraszokon sétáltunk, a helyiek elszórtan álldogáló házai között. Így a rizsteraszokat és az igazi törzsi létet is nagyon közelről megszemlélhettük. Szegényen, egyszerűen élnek, látszóan boldogan. A gyerekek koszosak, köhögősek, sokaknak folyik az orra. Ez tényleg a filmekből ismert elzárt hegyi kolóniákra hasonlító hely volt, ahol a gyerekek, kint a házelőtt vagy a patakban játszanak, vagy motorgumit görgetnek a porban, miközben anyjuk a kisebb tesójukkal a hátán tevékenykedik a ház körül. A háziállatok szana- szét, random szerűen.

Még egy jó órát sétáltunk ebéd után, közben keresztülmentünk egy falun, ahol a helyiek vízbe áztatott bambuszt árultak. Útközben rágcsáltunk nyers cukornádat is. Ez gyakorlatilag egy kemény bambuszszerűség, aminek leszedik a külsejét és a kemény részéből rágás közben kiszívják a finom, cukros levet, majd a faszerű darabokat kiköpik. Látványra kb. ahogy a koalák eszik a bambuszt. Ilyet már a Mekong deltában és több helyen láttam. Általában az utcán egy préselő géppel többször átpréselik a „fadarabot” és kisajtolják belőle a levet, majd jéggel eladják juice-nek. Nagyon finom. A sugar crane feliratot keressétek(a cukornád angolul).

Végül (számomra) nagy megpróbáltatások után, megérkeztünk a szállásra. Egy magyar tanyát képzeljetek el kb. Nem számítottam szállodára, de bevallom, csalódtam. Annyi szép új faházat láttunk útközben a hegyen, reméltem, hogy valami hasonlóban alszunk majd, de ez egy kis tákolmány volt. Elsőre. De hát én akartam a törzsi népek között aludni. Nesze nekem! Teljesen rendben volt amúgy a hely. Nagyon kedvesek voltak a házigazdáink, a csapat is jó volt, semmiben nem szenvedtünk hiányt, egy éjszakát ki lehetett bírni. Egy szavunk nem lehet, mert európai fürdő és WC is volt, ami a hegyen nagy szó, nyilván csak miattunk építették, ők nem ezt használták. Igaz, mindegyikből csak egy és 15-en voltunk, csak turisták. De nem volt nagyon nagy torlódás, megoldottuk. Az ágyak gyakorlatilag a földre egymás mellé lefektetett matracok voltak, meleg helyi hímzésű plüss párnával és takaróval, illetve mindenkinek külön szúnyógháló. Én olyan jót aludtam, mint még sehol Ázsiában. Bennem a hegyen és úgy egész Ázsiában rengeteg minden felértékelődik. Otthon hajtjuk a pénzt, a szebbet, többet, újat és tulajdonképpen semmi másra nincs szükségünk, csak tiszta ivóvízre, tiszta ágyneműre, fürdési és WC-zési lehetőségekre, lehetőleg minél kulturáltabb fokozatban. A helyiek nem nagyon fürdenek, pedig ott a patak és lenne rá lehetőségük, de valahogy nem része a kultúrájuknak. Ebbe bele kell törődnünk, meg abba is, hogy nekik jó ott fenn tudatlanul, elszigetelten. Tisztelem őket érte. Nekik ez a normális. Mi hümmögünk, meg hámmogunk, meg csodálkozunk, de be kell látni, hogy más kultúrából érkeztünk. Nekik nincs mosógépük, jakuzzis fürdőszobájuk vagy szaunájuk, lehet nem is tudják, hogy léteznek ezek a dolgok, de nem is hiányzik nekik, lehet pont emiatt. A gyerekek legtöbbször ugyanabban a ruhában voltak mindegyik nap, koszosak, bugyi és kisgatya nélkül játszottak és fürödtek a szabadon tartott állatok között. A legtöbb pizsamafelsőben vagy pizsamanadrágban. Ők így élnek.

Este finom vietnámi vacsorát kaptunk, a szokásos menüt: sült zöldségtekercs, rizs, tofu, hagymás csirke, káposzta. És mellé "Happy Water"-t, azaz rizspálinkát. Nem volt olyan erős, mert este még kártyáztunk egyet a csapattal (Uno) és a vesztesnek mindig innia kellett. Négy snapsz meg se kottyant senkinek. Nekem kettő volt a büntetésem, meg se kottyant. Megtanultuk a vietnámi koccintást is, ami gyakorlatilag az 1-2-3-4-igyál-t jelentette vietnámiul. 

Vegyes, fiatalos csapatunk volt, uruguay-i, angol, német, dán, spanyol emberkék. A spanyol ajkú latin-amerikaiaktól tanultunk egy nagyon jó, sokan játszható, igen hangos franciakártyás kártyajátékot,  a chanco-t (jelentése:disznó).

A reggelek és az esték hűvösek a hegyen, de napközben iszonyú meleg volt. Az első nap 35 fok és szikrázó napsütés, második nap borús, szeles, de így is 28 körül. Hegyi ösvényeken mászni nehéz hátizsákkal szituhoz mindegyik meleg.

Második nap palacsinta volt a reggeli banánnal és mézzel. Olyan éhes voltam - biztos a hegyi levegő vagy mert bolondulok a palacsintáért - , hogy négyet is betoltam. A kávé sajnos nagy csalódásomra nem igazi helyi volt, hanem csak ilyen 3 in 1-ben szerű, de nem volt rossz. Összepakolás után elbúcsúztunk, majd én, a nagy zsákom és a négy palacsintám elindultunk megint a hegyre. Utolsó túránk volt. 10-kor indultunk reggel és gyakorlatilag 13:00-kor már az ebéddel is végeztünk. Az ebéd, a mellettem ülő (nagyon helyes) angol fiúval arra jutottunk, hogy meleg víz volt, tükörtojással és egy kis zöldséggel, de mivel mindketten megtanultuk, hogy az ilyen túrákon ez van, vagy megeszed vagy éhes maradsz, belekanalaztunk. Chokito érzésünk volt – Ronda és finom.

Majd mikor vártuk a kisbuszunkat, mert teljesen már nem sétáltunk le (kicsit azért sajnáltuk, de csak kicsit), akkor következett egy törzsi szürreál. Hogyan vigyünk haza egy nagy fadarabot motorral? Íme:

Az este nagyon kaotikusra sikeredett. Sikerült rossz időpontra foglalnom a hazafele utat az utazási irodában, akiktől amúgy semmi tájékoztatót nem kaptam hogy mikor mi fog történni, hanem egy katalógusból magamnak fotóztam ki a menetrendet. Ők csak egy számla szerű dolgot adtak, amire volt ugyan időpont írva, de nem tudtam, hogy az indulási vagy az érkezési, ráadásul az előző túrám adatai is rajta voltak. Azt hittem este 21:30-ra érek vissza a fővárosba, de a fityfenéket, akkor indultunk. Nagyon szomorú voltam, mert így szétváltunk a csapattól és gyakorlatilag mindenki visszaindult 16:00 körül, én meg ottmaradtam. De a csapatból végül még 2 lány is így járt vagy ők lehet direkt, nem tudom és együtt vártuk a 21:00-t. Vacsorát kaptunk legalább. Nekem nem, nekik viszont 200.000VDN-t kellett fizetni. Sajnos végül a hazaútra szétváltunk, valószínűleg ők más utazási irodánál voltak befizetve, így egyedül jöttem haza az utált alvó buszon. Mikor kiderült, hogy aznap már nem jutok haza, ki kellett Hanoiban a szálláson könyörögnöm, hogy had mondjam le ingyen a szobámat és ígérem maradok 3 napot, csak egy nappal későbbtől számolva. Három kört futottunk, de végül belementek. A megérkezés elég kényelmetlenre sikerült. Nem szeretem a baleset óta, ha felébresztenek egy alvó buszon, rossz érzéseim lesznek tőle. Hajnali 4-kor arra ébredek, hogy asszem azt mondják Hanoi City center. Gyorsan összepakolok és megkérdeztem mégegyszer, hogy tényleg ott vagyunk-e, ahol én azt gondolom. Ott voltunk. Azért nem vot szép, hogy az utazási iroda nem gondoskodott arról, hogy hajnali 4-kor hazajusson az ember. Miért fizessek taxira és miért okoznak kellemetlenséget hajnalban. Legalább előre szólhattak volna, hogy ennek a túra végén, kivételesen nem ott tesznek le az irodánál vagy a szálláson az óvárosban, ahogy szokták. Nem voltam hajlandó taxira költeni, így a „csodás” hajnali, meglepően élénk, mozgalmas és marha patkányos városban hazakóvályogtam. Szerencsére csak kb. 1 km-t kellett botladoznom. A szállás persze zárva (egy biciklizárral belülről). Még jó, hogy az itteni hosteleseknek van egy olyan jó szokásuk, hogy az ajtóban alszanak, így fel tudtam kelteni szegény fiút, aki volt olyan jófej, hogy hajnali kb. fél 5-kor beengedett a szobámban. Elmondani nem tudom, mennyire örültem annak a fürdésnek, hajmosásnak és ruhakimosásnak, mint ami ezután következett!

Másnap azért írtam az utazási irodás kiscsajnak, hogy ez így nagyon nem volt oké. Ő nagyon sajnálta, én meg olyan fáradt voltam, hogy nem volt kedvem leállni vele vitatkozni és egy ingyenes másik túrát kisírni. Végülis az éjszakai buszozással és a szerencsés ingyenes szobalemondással, majd újrafoglalással spóroltam egy napi szállást és még vacsit is kaptam. Csupa szuficit! Unikum, csak pozitívan!